A Népszabadság szobatársai

A kilencvenes évek elején a Népszabadság szerkesztőségében, a Bécsi úton, egy félig elfekvő szobában hatan osztoztak négy íróasztalon és két számítógépen. A „szorgalmas görények” – N. Kósa Judit, Faragó József és a cikk írója – napi rendszerességgel jártak be, míg a három főmunkatárs, Bächer Iván, Bayer Zsolt és Uj Péter közül csak Bayer volt rendszeres látogató. A másik kettő home office-ból dolgozott, bár akkor még nem így hívták.

Bayer Zsolt akkoriban tárcákat írt, kissé Mándy Iván utánérzésként, de szórakoztató stílusban. A budai proli Táltos utca maga volt a fény és az úri csillogás – mesélte vidéki kollégájának, aki értékelte a humorát. Hétről hétre a Hétvégében Bächer tárcája alatt jött a Bayeré, ami versengéshez és sértődéshez vezetett, amikor egyszer valamelyik szerkesztő felcserélte őket. A legemlékezetesebb Bayer-tárcának a Hogyan nyertem meg az osztályharcot? címet viselte, egy tizenöt éves kori szerelmének állított emléket, benne újra és újra: „Ezek kefélnek!”

A kiürült spirálfüzet

Aztán egy sötét téli estén már csak Bayer és a cikk írója voltak bent. Bayer a szomszéd szobában írta a következő heti penzumát. Amikor a kolléga bekopogott, hogy lépjenek, Bayer ült a gép előtt, ablak kitárva, hideg volt, a füstöt vágni lehetett. Nulla karakternél villogott a kurzor. Egy spirálfüzetet lapozgatott, majd félredobta.

– Nem megy! Ennyi volt. Vége. Elfogytak.

Nehezen esett le, mire gondol.

– Azóta is voltam nővel – mondta. Aztán legyintett. – De már nem ugyanaz. Mindenki valakinek a valakije lett. Ezeket már nem írhatom meg.

Akkor ott elhittem neki, hogy nagy a baj. A kiürült spirálfüzet a vég kezdete volt.

Az elhagyott táska

Bächer Iván négy évvel később megírta a történetet. Talán csak irodalom volt. Biztos, hogy nem riportkörúton maradt ott, nem karácsonykor és nem Betlehemben. Habár tavasszal még azt írta a Lendvay utcáról, hogy „mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón.”

De valóban lelépett. A soha viszont nem látásra. Még a szerkesztőségben felvett kölcsönöket sem fizette vissza. Soha többé nem tette be a lábát a Bécsi útra. Olyan sebesen távozott, hogy a bőr diplomatatáskáját is otthagyta.

Őriztük egy szekrényben. Egyszer a cikk írója vitte le Veszprémbe, irodaszerekkel. Aztán hívták, hogy kell vissza a táska, Bächer ír róla, fotó kell. Visszakerült. Az Intercity mozdonyvezetője vitte Budapestre, szerkesztőségi sofőr repesztett érte a Délibe.

Legközelebb 2012 nyarán került elő, amikor megkezdődött a Népszabadság elköltözése. Kiállítás nyílt a szerkesztőségben kallódó tárgyakból, köztük díszhelyen Bayer Zsolt táskája. Ki is sorsolták, de a nyertes végül nem vitte el. Azt mondta, rontást hozna a falujára.

Ottmaradt. Vajon mit csináltak vele, amikor a Mediaworks foglalta el a régi Népszabadság-székházat a lap kivégzése után?

A pálya íve

Bayer egyszer azt mondta: húszévesen szép, harmincévesen okos, negyvenre gazdag lesz. Akkor persze már ötven felé járt. A cikk nem ítélkezik, csak bemutatja az utat: a tehetséges, de kiüresedő írótól a NER hangos szócsövéig. A kérdés továbbra is nyitott: hogyan lesz valakiből, aki egykor a nőkről írt humoros tárcákat, a közélet egyik legvitatottabb alakja?

A történet nem csak Bayer Zsolt személyes pályájáról szól. Egy egész korszakot is felidéz: a kilencvenes évek újságírói világát, ahol a Népszabadság még a szakma egyik fellegvára volt, és ahol a tehetség és a humor még számított. Aztán jött a politikai átalakulás, a médiapiac átrendeződése, és a NER kiépülése. Bayer Zsolt ebben az új világban találta meg a hangját – de vajon elveszítette-e közben az írói lelkét?

A Mandiner Reakció szegedi rendezvényén Bayer Zsolt stílusváltást ígért: „Szép hosszú elemző cikkek, mindenféle durvaság nélkül” – mondta. A kérdés az, hogy ez a váltás valódi lesz-e, vagy csak egy újabb taktikai lépés. A múltja, a kiürült spirálfüzet és az elhagyott táska története azt sugallja, hogy a változás nem lesz könnyű.