Az építész, aki zenésszé lett
Sebő Ferenc 1947-ben született Szekszárdon, egy olyan időben, amikor a magyar kultúra még a háborút követő újjáépítés közepén volt. Zenei tanulmányait a székesfehérvári zeneiskolában kezdte, zongorázni és csellózni tanult. Ám az első diplomáját építészként szerezte meg: 1970-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán, ahol az egyetem szimfonikus zenekarában csellózött. Rövid ideig tervező építészként dolgozott az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjánál.
A zene azonban erősebbnek bizonyult az építészetnél. A Bercsényi kollégiumban Halmos Bélával — aki később a Halmos-Sebő duó másik tagja lett — énekeltek és gitároztak, gyakran megzenésített József Attila-verseket adtak elő. Berek Kati színésznő e versek közül néhányat felvett az Egyetemi Színpadon előadott műsorába, ahová őket is meghívta. 1969-ben mutatkozott be énekesként és zeneszerzőként az Egyetemi Színpadon, majd szerepelt Jancsó Miklós Még kér a nép és Zolnay Pál Fotográfia című filmjeiben. A Halmos-Sebő duó idővel együttessé bővült, historikus énekeket, gitárral kísért népdalfeldolgozásokat és énekelt verseket adtak elő. Az építészet helyett a zene lett az ő műhelye.
A népzene felfedezése
A fordulópont Sárosi Bálint népzenei sorozatában hallott széki zene volt. Ez a felfedezés Sebőt az autentikus hangszerek és az igazi népzene felé fordította. Bekapcsolódott a gyűjtésbe, és néptánccal is foglalkozni kezdett. 1973-tól az évtized végéig a Népművelési Intézet kutatási osztályán dolgozott, ahol nem csupán hallgató, hanem aktív kutató volt. 1988-ban az MTA Zenetudományi Intézetének kutatója lett — a magyar népzene tudományos intézményi rendszerének részévé vált.
1989-ben, amikor a rendszerváltás zajlott, Sebő Ferenc a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi ágazatának zenetudományi szakán szerzett diplomát. Ez nem volt szokványos lépés egy már etablált zenésznek — azt jelzi, hogy Sebő komolyan vette a tudományos alapokat, a népzene nem csupán érzelmi vagy romantikus viszony volt számára, hanem kutatási terület.
A táncházmozgalom meghatározó alakja
Az 1970-es és 1980-as évek magyar kulturális életében a táncházmozgalom egy radikális újítás volt. Sebő Ferenc és Timár Sándor voltak ennek a mozgalomnak a meghatározó alakjai. A Bartók Táncegyüttes zenei vezetőjeként Sebő nagy szerepet játszott abban, hogy megszerettessék a fiatalokkal az erdélyi magyar táncokat és énekeket. Ez nem volt trivialitás: az 1970-es-80-as magyar kultúrában a népzene és a néptánc nem volt a fiatalok körében automatikusan vonzó. Sebő és Timár azt tették: szerethetővé tették.
A táncházmozgalom történelmi jelentősége abban rejlik, hogy a magyar identitás egy olyan formáját kínálta fel, amely nem volt sem szocialista-ideológiai, sem nacionalista-szélsőséges, hanem autentikus, közösségi, és — ami fontos — szórakoztató. Sebő Ferenc ennek a mozgalomnak az egyik építője volt.
A közintézmények és a média
1991-től a Magyar Televízió munkatársaként az ő szerkesztésében kerültek adásba a népzenei és régizenei témájú műsorok. Ez jelentős intézményi pozíció volt — a televízió a 90-es évek magyarországi kultúrájában még központi médium volt. Sebő számos költészeti ismeretterjesztő sorozatban működött közre, zenét írt a gyerekeknek készített Cimbora című műsorhoz. 1996 és 2001 között az Állami Népi Együttes művészeti vezetője volt — ez az intézmény a magyar népzene és néptánc szervezeti otthona.
1999–2000-ben a Magyar Táncművészeti Szövetség társelnöke, 2002-től 2011-ig a Hagyományok Házának szakmai igazgatója volt. A Fölszállott a páva című televíziós népzenei és néptáncos tehetségkutató zsűrijének elnökeként tevékenykedett — ez a műsor a 2000-es évek egyik legsikeresebb magyar kulturális műsora volt. Önálló rádióműsort jegyzett Népzene-Sebő címmel. Sebő Ferenc tehát nem csupán előadóművész volt, hanem intézményi szereplő, közvetítő, szerkesztő — a magyar népzene és kultúra intézményesítésének aktív alakítója.
A Sebő Együttes és a versmegzenésítés
A Sebő Együttes alapítójaként több mint harminc lemezt jelentetett meg. Ez az egyik legtermékenebb magyar népzenei együttes volt. Kiemelkedőek versmegzenésítései: József Attila mellett Weöres Sándor és Nagy László verseire komponált. Ez a tevékenység — a magyar költészet megzenésítése — Sebő egyik legjellegzetesebb és legmaradandóbb munkája.
A versmegzenésítés nem egyszerű feladat. Nem csupán a szöveg mellé zene írása, hanem a költemény ritmusának, hangzásának, érzelmi tartalmának megértése és zenei formában való továbbadása. Sebő ezt megtette: olyan zenét írt, amely nem rontotta el a verseket, hanem azokat új dimenzióba emelte. József Attila versei különösen jól működnek Sebő zenéjével — a költő szociális érzékenysége és Sebő népzenei nyelvezete találkoztak.
Számos filmzene és színházi kísérőzene fűződik a nevéhez. Ez azt jelenti, hogy Sebő nem csupán a népzene világában mozgott, hanem a magyar film és színház világában is jelen volt.
Kossuth-díj és Nemzet Művésze
2012-ben kapott Kossuth-díjat, 2014-ben a Nemzet Művészének választották. Ez a kettős elismerés azt jelzi, hogy Sebő Ferenc munkásságát az intézmények és a közösség egyaránt értékelte. A Kossuth-díj a magyar kultúra legmagasabb állami elismerése, a Nemzet Művésze cím pedig a kulturális közösség által adományozott tisztelet jele.
Az örökség
Sebő Ferenc halálával egy korszak zárul le. Az ő generációja — amely a 1960-as évek végén, a 70-es évek elején kezdett dolgozni — a magyar kultúra intézményesítésének és modernizálásának generációja volt. Sebő az egyik legfontosabb alakja ennek a folyamatnak. Az ő munkája nélkül a magyar táncházmozgalom nem lett volna az, ami lett. Az ő munkája nélkül a magyar népzene nem lett volna olyan szerves része a magyar kulturális identitásnak, mint amilyen.
A Sebő Együttes Facebook-oldalán egy József Attila-idézettel búcsúztak tőle: »Hát dolgoztam hiven, / Űzümmögve, mint a rét. / Milyen könnyű a menny! / A műhely már sötét.« Az idézet találó: Sebő valóban dolgozott hiven, és a műhelye — amely a magyar népzene és kultúra műhelye volt — most valóban sötét. De amit ő ott világított meg, az még hosszú ideig világít.