A Moszkva tér, ami sosem tűnik el igazán
Tizenöt éve, 2011-ben lett a Moszkva térből Széll Kálmán tér, ám a népnyelv azóta is – mint mindig – nehezen engedi el a megszokott elnevezéseket. A 444.hu és a 24.hu is a Fortepan heti sorozatában idézi fel, hogy Budapest közel kilencezer közterületének mintegy harmada cserélt már nevet a történelem során. A Széll Kálmán tér ebből a szempontból szolid hely: 1929-ig nem is hívták sehogy, téglavető volt itt, leginkább csak Gödörként hivatkoztak rá. A gazdasági világválság évében ráaggatták az egykori pénzügyminiszter és miniszterelnök nevét, hogy aztán 1951-ben átnevezzék Moszkvára. A szocializmusban már csak az idősebbek és az itt találkozó galeri (a híres „kalefesek”) emlegették a régi becenevén.
Roosevelt, Sztálin, Montgomery – a Lánchíd környékének névtörténete
A Lánchíd pesti hídfőjénél lévő Roosevelt tér ennél jóval több névcserét élt meg. A 19. század elején, a nagyrészt német nyelvű Pest idejében Saltz, esetleg Saltzamts Platz volt az itt székelő Királyi Sóhivatal miatt, később Zimmerer Platz (Ács tér) és Auslace Platz (Kirakodó tér), nyilván a hajókra utalva. Miután megépült a híd, logikusan Lánchíd tér lett belőle, de ez az elnevezés is csak egy évtizedig húzta, 1858-ban ugyanis az uralkodó látogatásának emlékére Ferenc József tér lett. A Monarchia végével aztán megint cserélni kellett a táblákat. Kétszer is, az őszirózsás forradalom tiszteletére ugyanis egy rövid időre Október térre nevezték át. 1946-ban aztán, amikor a második világháborús szövetségesek urainak nevét kellett Budapest térképre tenni, Roosevelt lett belőle.
Ugyanekkor lett pár évre a mai Andrássyból Sztálin út, a Várkert előtti rakpart pedig néhány évig a brit Montgomery tábornagy nevét viselte – de csak addig, amíg a névadót ki nem nevezték a NATO egyik első parancsnokává, úgy már nem kellett, Beloiannisz rakpart lett hát a görög kommunistáról elnevezve.
A szimbolikus politika legolcsóbb eszköze
Ráday Mihály Budapest teljes utcanévlexikonában jegyezte meg: „Magyarországon nincs hagyománya annak, hogy évszázadokig fennmaradjanak az utcanevek, az átnevezések követnek minden politikai változást.” Az utcaátnevezés a legolcsóbb eszköz a szimbolikus politika megjelenítésére: a szobor anyagköltsége nagyobb, az utcanévtáblákkal idővel természetessé lehet tenni a városlakók szemében az ideológiai jeleket. A 2011-es nagy átnevezési hullámban a Roosevelt térből Széchenyi tér lett, a II. János Pál pápa tér viszont még mindig nem jön természetesen – a józsefvárosiak sokan inkább Belmondónak hívják ma is.
A múlt század eleji példák is mutatják, hogy az aktuálpolitikai névadások automatikusan beindítják a köztér-átnevezések lavináját. A Váci körutat (a mai Bajcsy-Zsilinszky utat) már 1914 szeptemberében a német uralkodóról nevezték át Vilmos császárra. Az ilyen lépések – ahogy a Fortepan sorozat szerzője írja – azért is veszélyesek, mert „automatikusan beindítja a köztér-átnevezések lavináját, éppúgy, mint ahogy a szobrok hullása is mintegy szerves részévé vált a rendszerváltozásoknak”. A történelem során többször is felmerült, hogy az egyszerre túl sok utcát átnevező rendeletek „oly irtóztató zavart” okoznak, hogy senki sem igazodik el a városban. A budapesti utcanevek története így nem csupán a városfejlődés lenyomata, hanem a magyar politikai változások tükre is – ahol minden új korszak a saját képére formálja a térképet.