Plebiszciter demokrácia vagy választási autokrácia?
A HVG 360 hasábjain Kováts Eszter és Körösényi András, valamint Unger Anna és Labanino Rafael vitája új megvilágításba helyezte az Orbán-rendszer természetét. Míg Kováts és Körösényi „plebiszciter vezérdemokráciaként” írta le a rendszert, ahol a választások valódi legitimációs mechanizmusként működtek, addig Unger és Labanino „választási autokráciának” nevezte, hangsúlyozva az intézményi minőségromlást és a fékek és ellensúlyok kiüresedését. A vita középpontjában az áll: volt-e valódi választási verseny, és le lehetett-e békésen váltani a kormányt.
A hatalom mindennapi működése
A szerző azonban egy harmadik szempontot emel be: a hatalom mindennapi működését a két választás között. Ebben az olvasatban a politikai hatalom, az állami erőforrások elosztása és a gazdasági felhalmozás szorosan összefonódott, egyfajta „családi részvénytársaságként” működve. A kérdés az, hogy ebből mi marad fenn Magyar Péter győzelme után. Bozóki András és Fleck Zoltán a Népszavában megjelent cikkükben szintén a rendszer Janus-arcúságát hangsúlyozzák: olyan önkényuralom volt, amely a konkrét fizikai erőszakot strukturális erőszakkal, egzisztenciális fenyegetéssel helyettesítette. A választási forradalom és az alkotmányos pillanat ellenére a társadalom, amely ezt a rendszert fenntartotta, itt marad.
Mi marad a bukás után?
A vita nem csupán akadémiai. A kérdés az, hogy a Tisza Párt győzelme után mi marad fenn az Orbán-rendszer informális hatalmi struktúráiból. A családi részvénytársaság modellje szerint a politikai hatalom, az állami erőforrások elosztása és a gazdasági felhalmozás szorosan összefonódott. Ez a struktúra nem tűnik el egyik napról a másikra. A társadalomkutatók számára ma nincs érdekesebb feladat, mint a radikális politikai változások és a rutinszerű mindennapi gyakorlatok közötti viszony megértése. A rendszerváltást akkor is nagyra értékelhetjük, ha nem táplálunk illúziókat annak gyors társadalmi leképeződésével kapcsolatban.